1. rész ~ Ez még csak a kezdet

1 rész ~ Ez még csak a kezdet

*Caitlyn szemszöge

- Héé ébredj fel! Zárnám a könyvtárat. – hangzott a felszólítás egy papírgalacsin kíséretében. Lepetten emeltem fel a felemet majd miután egy szúrós pillantást kaptam a könyvtáros sráctól lustán feltápászkodtam az asztaltól és elindultam a kijárat felé.

- Legközelebb a könyvet légy szíves visszarakni a helyére! – kiáltott utánam. Mint akit nem is érdekel (mert igazából nem is érdekelt) visszaintettem neki és kiléptem az utcára. 10 óra felé már igen hűvös idekint az idő ezért szorosan magam köré fontam a karom és a pulcsimat. Az utca szinte teljesen kihalt volt csak lámpák égtek és a fények villództak egy-egy kirakat ablakán. Erősen koncentráltan az útra, hogy megint el ne tévedjek, mint legutóbb. Nem rég költöztem ide és nem nagyon ismerem a helyet, a szokásokat, a kultúrát és többek között a várost. Ezért is járok mostanság könyvtárba. Igyekszem bepótolni a lemaradásomat, amiből van bőven. De lassan belerázódom ennek a rohanó városnak az életformájába.

Csendesen ballagtam az elhagyatottnak tűnő utcán és folyamatosan a táblákat és az utat lestem. Annyira koncentráltam, hogy nem érzékeltem semmit a külvilágból. Ahogy elhaladtam egy sikátor mellett hangos csörömpölésre lettem figyelmes. Riadtan fordultam vissza és még jobban öleltem magamat, a pulzusom pedig az egekbe szökött. Hirtelen egy fekete macska ugrott ki a kiborult kuka mellől és elszaladt. Hangos sziszegéssel préseltem ki magamból a levegőt majd folytattam az utamat, hazafelé de már nem tudtam a teljes figyelmemet az út figyelésére szentelni, mert ott motoszkált az agyam egy kis szegletében egy szó: Követnek!  Mintha minden érzés egyszerre ordítaná ezt a szót. Óvatosan hátrasandítottam, de senki nem volt ott mégis ennek ellenére gyorsabban szedtem a lábaimat. És még mindig nem csitult az érzés… hátrasandítottam, de semmi mégis gyorsítottam. Szinte már szaladtam. Hirtelen kis csörömpölés én pedig ijedtem hátrafordultam teljes testtel, hogy jól lássak. Egy árny tűnt fel majd ugyan abban a pillanatban el is tűnt mintha csak egyszerűen elsétált volna. Remegő szívvel fordultam vissza, de meg is bántam.

Pár méterrel előttem egy emberi alak állt és zsebre vágott kézzel egyenesen rám bámult. Az adrenalin szintem az egekbe szökött és alig kaptam levegőt. Mégis, hogy került ide? Egy perccel ezelőtt még semmi nem volt ott. A valaki még mindig egyenesen rám szegezte a tekintetét majd elindult felém. Én hátrálni kezdtem de  ahogy megfordultam és egy halk sikoly hagyta el a számat. Az előbbi alak ott állt velem szemben és egyenesen rám szegezte a tekintetét. Két szeme vörösen izzott a sötétben és csúfos félmosoly játszott az arcán.

- T…te ki vagy? – hebegtem. Nem szólt csak hirtelen eltűnt. Egy egész pillanatig azt hittem, hogy megszabadultam… de nem. Hideg érintést éreztem végig a vállamon. A vér megfagyott bennem és bénultan álltam ott. Felemelte a hajamat majd egy forró lehelletet éreztem a nyakamon.

- Nem vagyok én senki. – suttogta a fülembe reszelős hangon, de érezni lehetett rajta, hogy vigyorog. – De mégis valaki. Egész testem beleremegett a hangjába és eluralkodott rajtam a félelem. Megkövülten álltam ott neki háttal teljesen kiszolgáltatottan.

Aztán egészen váratlanul valami hideg fuvallat söpört végig az utcán.  A támadóm megállt egy pillanatra majd halk morgás tört fel a torkából.

- Piszok mázlista vagy. – hördült fel. Nem tudtam mire készül, vagy mit akarhat tőlem ezért csak annyit tettem amit tudtam. Összeszorítottam a szememet és imádkoztam az életemért. Egy újabb szélfuvallat majd csend. Semmi mozgás. Félve nyitottam ki a szememet majd körbenéztem magamon. Az előző rejtélyes alak eltűnt, nyoma sem volt. 

Na tűnés mielőtt újra visszajön.

Lendületből futva indultam a legközelebbi buszmegálló felé ahol emberek közé kerülhetek. Oda csak nem követ. Ahogy odaértem pont kapóra jött az egyik busz. Sietősen felugrottam rá majd egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam hogy, nem én szállok fel egyedül és nem én vagyok az egyetlen a buszon. Az első adandó helyre levágtam magam és levegő után kapkodva próbáltam magam kifújni. Mégis ki lehetett ez és mit akarhatott tőlem. És a szemei. Az az ijesztő vörös szempár. Soha az életbe nem akarom többet látni pedig garantált, hogy azokkal fogok álmodni.

A busz hirtelen fékezett és egy kapucnis srác szállt fel a buszra. Az arcából szinte semmit nem lehetett látni. Hirtelen újra elfogott az a rettegés. Mi van ha visszajött. A srác leült mellém és mereven bámult maga elé. Nem, ő nem lehet a támadóm.

- Minden rendben van ? Nagyon sápadtnak tűnsz? – fordult felém.

- É-én. Nem … vagyis persze minden rendben.

- Nekem nem úgy tűnik. – rántotta meg a vállát.

- Mi vagy te valami látnok? Vagy valami emberismerő?

- Valami olyasmi. De ha rám hallgatsz és elfogadsz egy tanácsot… - hajolt a fülemhez. - … én a helyedben nem mászkálnék késő este az utcán. Veszélyes lehet odakinn mert sohasem tudhatod, ki  van  a hátad mögött.

 Éreztem ahogy az utolsó szó után elmosolyodik. A vér megfagyott bennem és hirtelen levegőt is elfelejtettem venni.

- Ezt meg honnan… - akartam mondani de mire meg tudtam szólalni a srác sehol nem volt.

Ahogy leszálltam a buszról egyenesen a lakásom felé rohantam. Ügyetlenül bepötyögtem a halványan derengő számlapon a kódot majd egyenesen felrohantam. Remegő kézzel nyitottam ki a zárat és azzal a lendülettel, ahogy beléptem be is vágtam magam után. Minden lehetséges zárat bezártam. Végigrohantam a házon az összes ablakot becsuktam és a sötétítőket behúztam. Amikor végeztem fáradtam rogytam le az ágyra. Éreztem, ahogy az adrenalin hatása végleg elmúlik és egy kövér könnycsepp kúszik végig az arcomon. 

Mégis mi volt ez ?

*Tanaka szemszöge

"Az életem Szerencsék és balszerencsék sorozata hogy miért? Ime egy frappáns válasz a kérdésre .. miután meg születtem olyan 1-2 évesen anyám lepasszolt a nagyimnak .. igen szépen szólva anyám egy kurva volt . Aztán 5 éves koromban a nagymamám meghalt szívrohamban én pedig árvaházba kerültem, nem voltam az árvaház szemefénye nem voltak barátaim és kiközösítettek, bántottak, a gondozók vertek egyedül voltam és nem számíthattam csak magamra. Majd 8 évesen megszöktem az árvaházból és csak szaladgáltam sötét utcákon reménykedve abban, hogy nem találnak rám. Aztán valahol egy nagyon sötét helyen lekucorodtam és vártam… vártam, hogy jobb legyen. Aztán egy árnyék kezdett felém közelíteni majd az ölébe kapott és elvitt egy házba egy kicsi de mégis otthonnak hívható kis bérlakásban attól a pillanattól fogva az életem mondhatni megváltozott ágyban alhattam minden nap kaptam enni és inni.. nagyon boldog voltam mert éreztem valahol legbelül hogy itt szeretnek és nem kutyaként kezelnek . De nem mertem megszólalni nem volt önbizalmam és féltem.. még a nevemet sem mertem elárulni. Teltek múltak a napok majd az ember aki segített nekem egy napon egy tőlem kicsivel idősebb fiúval tért haza megmosdatta leápolta majd enni és inni adott neki aztán leültette hozzám az ágyra. Ez a fiú bátrabbnak tűnt mint én és ez be is bizonyult az első találkozásunk kor mert mikor megláttam ő sokkal életvidámabb volt mint én mosolygott és kérdéseket tett fel nekem.

 -Szia Keigo Suzuki vagyok és téged hogy hívnak ?

 - S..Szia é...én Tanaka Sakura Chiharu vagyok.. - nyögtem ki szégyellősen majd lehajtottam a fejem és az ágytakarót kezdtem vizsgálgatni. Aztán jött a kérdezz-felelek és egyre jobban kezdtem feloldódni Keigo társaságában. Aztán az évek csak úgy repültek és mindketten felnőttünk…" Ez volt a múltam dióhéjban… de most vissza a jelenbe...

-RENJII KEIGO LENYÚLTA A NYAKLÁNCOMAT!

- NEM ADOM VISSZA ÚGY TALÁN NEM MEGY EL !

- DE KEIGOOO AZON MÚLIK AZ ÉLETEM!

- AKKOR SEM ENGEDEM, HOGY VISSZAMENY KOREÁBA!

- KEIOGO ne akard hogy megverjelek..

- Úgysem fogsz!

- na mennyibe fogadunk ? - vetettem rá magam Keigo-ra majd Renji leszedett róla és a nyakláncomat is visszakaptam. - Köszönöm! - vigyorogtam, majd elrohantam a fürdőszobába és rendbetettem magam.  - Most már indulásra készen. - jelentettem ki büszkén.

- Akkor irány a reptér. - mondta Renji egy széles mosollyal az arcán ...

 -KEIGO szállj le rólam !!

 - De ugye vissza fogsz jönni?

 - Nem örökre megyek el te nagyon idióta elvégre most is itt vagyok nem de? Hajj na jó gyere ide te nagyra nőtt ovis. -adtam meg magam Keigo-nak

- Keigo! Engedd hagy menjen. Le fogja késni a gépet .. és már otthon várják. –húzta el Renji.

Mikor kiszabadultam Keigo karjai közül odarohantan Renji-hez és szorosan átöleltem, éreztem hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon ..

- Vigyázz magadra !! Ja, és mond meg a kedves barátodnak hogy szemmel tartom ..

 - Megígérem vigyázok .. és héj, azt meg, hogy csinálod ilyen messziről ??

- Meg vannak rá az eszközeim. Na most már menj mert tényleg lekésed a gépet.

-SZASZTOK !! JÖVŐRE ÚJRA ITT !!! -kiabáltam vissza egy nagy mosollyal az arcomon, majd mikor elfordultam sírni kezdtem. Olyan nehéz, hogy itt kell hagyom Renji-t és Keigo-t, hisz ők a családom, bár tavaly is ez volt szóval... De egy kis boldogítás. Engem vár otthon a másik családom finom kajákkal meg , pihe-puha ággyal meg sok-sok szeretettel. Így van, járjon ez az eszembe Bár azt mondják a remény hal meg utoljára.  Na de hátha .. hátha megvalósul, hogy egyszer így menjek haza jó is lenne

 - Kérem az utasok szálljanak fel a Seoul-ba tartó járatunkra köszönjük! -ez a mondat zökkentett ki a gondolatmenetemből, de még időben felszálltam és a gép tele volt. Hogy fogok én itt helyet találni? Kezdtem el pánikolni majd megpillantottam egy ablak mellett lévő helyet, csak egy gáz volt vele. Egy tőlem hatszor nagyobb nő ült a másik ülésen és még nyáladzott is. De mivel nem volt más lehetőségem ezért kénytelen voltam letenni törékeny kis porcelánpopómat Jabba női verziója mellé. Most úgy őszintén ez mióta szerencse? Ez inkább balszerencse nagykalappal. Eltoltam magamról Jabbát mert majdnem palacsintává nyomott de sikerült átdönteni a másikoldalra, majd feltettem a fülhallgatómat a fejemre és próbáltam aludni egy kicsit, ez lassan össze is jött.

- 10 perc múlva landolunk kérem kapcsolják be öveiket! -erre a mondatra keltem fel. Lassan kinyitottam a szemem és körülnéztem, hogy mi merre hol hány méter, és aztán leesett, hogy egy repülőn vagyok és mindjárt megérkezek Seoulba.

- Kérem kapcsolják be öveiket ! -bekapcsoltam az övem és vártam hogy leszálljunk.és kedvességből Jabbá-t is felkeltettem…  Leszálltunk. Seoulba vagyok. Mint a rakéta úgy furakodtam le a gépről. Elmentem a csomagjaimért aztán egyenesen ki a reptérről. - Hello Seoul. -néztem fel az égre és egy mély levegőt vettem majd elindultam haza.

 Megálltam a ház előtt és gyorsan elmondtam egy imát majd szépen lassan benyitottam. Igen erre számítottam. Otthon édes otthon

 - TI MEG MI A HALÁLT CSINÁLTOK ?!!!

 - Ööööö szia Tanaka! Nem úgy volt, hogy holnap jössz? -vakargatta a tarkóját JaeJin.

 - Hát nem. - vettettem rá démoni pillantásom - Hol van HongKi? -sziszegtem

- A konyhában. -mutogatott a konyha felé az egyik kezével, mert a másikkal a szemét takarta. Le hajítottam a cuccaimat és mint valami szellem átsuhantam a nappalin és kikötöttem a konyhában.

- JÉZUSOM!! TE MEG MI AZ ISTENT CSINÁLSZ???

- Kaját .. amúgy neked is szia. – biccentett HongKi.

 - EZ NEKED FŐZÉS HÜLYEGYEREK, HOGY A KONYHA INSTABÍL MINT EGY LAVINA?

 - Nem. -húzta össze magát.

- Lee Hongki ezt most azonnal felnyalod azzal a szerencsétlennel együtt! -mutattam az asztalnál ülő SeungHyun-ra majd szépen ki sifiteltem a nappali közepére.  -JONG HUN! MINHWAN! …

  

* Hyan szemszöge

- Jól van, mára ennyi volt, találkozunk a jövő héten! – állt fel az osztályfőnök a székéből és kiment a teremből. A többiek furcsán nézve a tanárunk után lassan felálltak meghajoltak, amit a tanár persze elfelejtett.
- Hé, Hyan! – szólt meg mögöttem egy undok hang. Megfordultam és megláttam azt a személyt, akit nem nagyon szívlelek… Ahn Kyo. Őt, „az osztály cukijának” tartják, amit én nem mondanék, ahogy ismerem…
- Útban állsz… - tette az ártatlan fejet, mögötte a két „legjobb” barátnőjével.
- Bocs… - álltam arrébb.
- Jó kislány! ^^ - állt elém és megpaskolta a fejemet. Mikor kimentek, szinte minden fiú utána sereglett. Kivéve egyet. Ő lemaradt. Megállt mellettem, majd szomorúan rám pillantott és ment a többiek után.
Aki megállt mellettem, nem más, mint DongWook. Az osztály legcsendesebb fiúja. Jól tanul és jól ki lehet vele jönni, ha szoba áll valakivel. Nekem még nem volt szerencsém beszéljek vele, ugyanis szünetekben a haverjaival van, máshol meg nem találkozunk…
Felvettem a táskámat és utolsóként kimentem a teremből. A folyosón senki sem volt. Csend volt… Furcsa csend…     
Gyorsan leszaladtam a lépcsőn és ki az épület elé. Lelassítottam és a haza fele vezető  utat vettem célba. Amikor a parkba értem mindenki felett egy esernyő volt. Felnéztem és pont a szemembe esett egy esőcsepp. Inkább bementem egy kávézóba. Bent meleg volt, a kintihez képest. Leültem az egyik asztalhoz és elővettem a táskámból a tanulni valókat. Nagyban írtam a leckét, amikor egy kapucnis alak belépett az ajtón és mereven bámult ki magából.
- Uram… jól van? – lépett elé aggódóan az egyik kiszolgáló. A srác hirtelen rám nézett majd a torkához kapott, majd mintha fulladozna lerogyott az éppen mellette levő székre. A felszolgáló, aki éppen mellette állt ijedten hívta a munkatársát és vizet hozatott a srácnak, aki nagy szemekkel engem nézett, majd mintha a szeme színe egy pillanatra megváltozott volna. Értetlenül néztem a történteket, gyorsan összepakoltam és kirontottam a kávézóból. Az eső még mindig esett, de ez most nem zavart, átgázoltam az egyik tócsán és átmentem a túloldali járdára. A pulzusom a megszokottól nagyon messze járt felfelé, ekkor behúzódtam a mellettem levő park kis erdős részbe, ahol legalább nem ázok annyira, majd az erdő közepén nekidőltem egy fának a törzsének és mélyeket lélegezve próbáltam magam lenyugtatni. Ekkor tőlem pár méterrel előttem állt egy kapucnis ember. Ahogy jobban megnéztem… Az, az ember az, aki a kávézóban… fulladozott… Lassan elindultam hátrafele és úgy tettem mintha meg se láttam volna a srácot. Ekkor lépteket hallok magam mögött, amik nagyon közel voltak és hirtelen valami a vállamnál fogva neki vágott az éppen mellettem levő fának. A fájdalomtól összegörnyedtem, mire a valami a nyakamnál fogva kiegyenesített és csak egy pillanatra láttam a „valaminek” az arcát. Ő volt az… Az, aki a távolból engem nézett az előbb…
Az állkapcsomat felemelte és lassan a torkomhoz hajolt. Hirtelen valaki hátrarántotta és a másik srác aki, hátrarántotta a támadómat, a velem szemben levő fához tolta és dühösen a torkát fogta, mire a másik, aki megtámadt, a fának dőlve felsóhajtott majd egy hirtelen mozdulattal el is tűnt. A levegő tornádóként suhant utána.
Aki „megmentett” előttem maradt és nyugodt levegővétellel felém fordult és bíztatóan elmosolyodott.
- Minden rendben? Jól vagy? – bombázott a kérdéseivel. A félelemtől még mindig nem tudtam válaszolni, ezért bólintottam, hogy minden rendben.
- Szia… Kim Jong In vagyok… - hajolt meg mélyen és mosolyogva zsebre tette a kezét.
- Szi… szia… Lee Soo Hyan… - hajoltam meg én is majd mereven kezdtem nézni a szemeit.
- Figyelj… nem vagy biztonságban… - pillantott ki a kapucnija alól.
- Mi... Miért nem…?
- Tapasztaltad… az előbb… a világ tele van i… - akadt el a szava.
- Mivel van tele a világ...?
- Majd otthon elmondom… - ragadta meg a kezem és elindult valamerre.
- Otthon?!
- Ja, igen… azt elfelejtettem mondani… hogy… a biztonságod érdekében hozzánk kell, hogy költözz…
- Tudok magamra vigyázni…!! – kaptam ki a kezem a szorításából és mereven néztem a szemeit. A srác levette a süsüjét és türelmetlenül nézett rám.
- Tényleg nem vagyok ismerős? – tárta szét a kezeit. Amikor megláttam az arcát, tágra nyílt szemekkel, megkövülten álltam egy helyben. Jong In halványan elmosolyodott.
- Szóval?
-  Te… te… mit keresel… itt… - gyűrtem le egy izgulás csomót a torkomon.
- Hehe – nevetett. – Szóval? Meggondoltad magad?
Pár másodpercnyi magamhoz térés után értetlenül pislogtam majd visszautasítóan magam elé tettem a kezem.
- Nem! Tudok magamra vigyázni…  - majd elindultam a haza fele vezető úton.
- De én vagyok az EXO-s Kai… - szólt utánam. Lefárasztottan legyintettem egyet és tovább mentem.
- Rendben, de akkor hadd kísérjelek haza… - futott mellém. Felsóhajtottam és nagy nehezen megengedtem neki, hogy haza kísérjen. Út közben sokat beszélgettünk és egyre jobban megismertük egymást. Az épület előtt, ahol lakom, megálltam és ránéztem.
- Itt vagyunk… szóval… mit is akartál mondani az erdőben..?
- Öhm… ezt majd máskor…
- De mégis mikor…? Többé már nem látlak…
- Megtalállak… ne félj… - húzódott egy gonosz vigyor az arcára, majd elindult valamerre.
- Szia… - köszöntem halkan és bepötyögtem a számlapon a kódot és kinyitottam az ajtót.
- Szia! – köszönt vissza néhány másodperc után Kai. Hirtelen felé fordítottam a fejem egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra, majd bemenetem. Miután felmentem a lépcsőn a házamhoz, kinyitottam a zárat. Vajon hogy hallotta meg hogy köszöntem…? Hisz még én is alig hallottam… Akkor ő mégis hogyan?!
Már sötét van, bezárkóztam, ahogy út közben Kai mondta és bezártam mindent. Majd valami kopogó hang zavarta meg a gondolkodásomat. Az ablak felől jött. Lassan elindultam, hogy megnézzem mi kopogott. Amikor az ablakhoz értem nem volt ott semmi. Hirtelen kiment a biztosíték az egész épületben és rémülten néztem körül. Kinyitottam az ablakot hogy megnézzem mi is zörgetett. Semmi nem volt ott. Majd bezártam és gyertyákat gyújtogattam, hogy legyen a házban is egy kis fény. Amikor a falra nézem, hogy megnézzem hány óra van, a saját árnyékom mellett egy másik emberi árnyékot láttam, ijedten megfordultam, de senki sem állt ott. Visszafordultam és már nem volt ott… Baljósan gyorsan a konyhába szaladtam és egy kést kaptam a kezembe. Szokatlan volt számomra, hogy késsel támadjak valakire, de valahogy védenem kellett magamat. Kinéztem a konyha ablakon és ott volt egy sötét emberi alak. Visszahökkentem és hátrafelé kezdtem lassan lépkedni, a kést magam előtt, az ablak felé tartva. Az alak, a mozgásomat követve nézett és egyre jobban féltem. Az ember az ablakkal kezdett babrálni, hogy kinyissa kívülről. Gyorsan odaszaladtam az ablakhoz, amikor már egy kis résnyire ki volt nyitva, hirtelen lecsaptam az ablakot és lereteszeltem. A sötét alak arcára néztem, de csak a vörösen izzó szemeit láttam. Egy percig farkas szemet néztünk, majd egy torz gonosz nevetést hallottam és az alak eltűnt.
Egyszerűen nem tudtam felfogni, ami az előbb történt, így összerogytam és a kést szorongatva könnybe lábadt szemekkel az ablakot fürkésztem rémülten.
E..Ez meg mégis mi volt…?!! Mi történik?!